Gooners’ Blog

Régóta tervezem már ezt a bejegyzést, végre van egy kis időm, hogy megírjam. Valószínűleg több részes lesz, mivel egy kis nyomozást ígényel. Szóval ez az iromány azokról a kiváló játékosokról szól, akiknek gyerekkori, vagy akár mostani kedvenc klubjuk az Arsenal, de nem kerültek, vagy nem kerülhetnek a csapathoz. Vágjunk is bele!

Elsőként egy 23 éves angol támadóról szólnék, aki profi karrierjét az Ipswich Townban kezdte pályafutását, majd 2005-ben a Charltonhoz igazolt, a nyáron pedig az Arsenal ősi ellenségéhez, a Tottenhamhez került. Azt hiszem ebből már a többség kitalálta, hogy kiről van szó, de a gyengébbek kedvéért leírom, hogy a fenti mondat Darren Bent rövid karrierösszefoglalója. Darren Ashley Bent 1984 február 6-án született, Dél-Londonban (EZÚTTAL IS BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK NEKI!). Már gyerekkorától fogva az Arsenal rajongója, bérlete is volt a Highburybe. Első Premier League-es gólját a Boro ellen szerezte 2002-ben, mellesleg ez a találat volt a győztes gól. Első szezonjában csak 7-szer lépett pályára, de a követekző 3 évben csapata kulcsemberévé vált, rendre 15-nél több gólt lőtt. 2005-ben 2.5 milló fontért vette meg a Charlton és már ekkor a válogatottba követelték. Első meccsén két gólt szerzett a Sunderland ellen, majd augusztus hónap legjobbja lett. Az év végére megválasztották a Charlton legjobb játékosának, természetesen azonnal meghosszabbították a szerződését. 2006-ban bemutatkozott a válogatottban, azonban csak 3-szor hívták be, gólt pedig nem szerzett. A tavalyi szezon végén is ő volt a Charlton legjobb góllövője, a támadónak pedig több kérője is akadt. Az Athletic a WHU ajánlatát fogadta el, Darren ezt visszautasította, a Tottenham 16.5 milliós ajánlatát azonban elfogadta. A gyors, remekül cselező gólvágó egyenlőre nem sok lehetőséget kapott, szóba került távozása is. Egy biztos, nem nálunk fog kikötni, a Spurs nem adná oda legnagyobb riválisának, valamint Wenger sem szurkolna le érte 20millát. Ha esetleg tavaly nyáron meg tudjuk szerezni, Eduardo leigazolása előtt, akkor minden rendben lenne, azonban most már nincs szükségünk támadóra és a horvát játékos is kiváló teljesítményt nyújt, szóval nem panaszkodhatunk.

A következő játékos is angol, az Aston Villa válogatott felé kacsingató középpályása, Ashley Young. Először is kezdjük azzal, hogy balszélső, ami nálunk hiányposzt, így igen jó igazolás lenne a jamaikai származású ifjú titán. Szülei Spurs fanok, azonban testvéreivel egytől-egyig Ágyúsok! Egy bökkenő van, Ashley klubjának egyik, ha nem a legjobb játékosa, így kötve hiszem, hogy Martin O’Neill elengedné őt. Young 2005-ben került a Watford nagycsapatához, 98 mérkőzésen lépett pályára, 18 gólt szerzett és kiváló játékkal rukkolt elő, ezzel felkeltve több angol klub érdeklődését. A Yellow Army vezetősége a WHU ajánlatát fogadta el, de ezt Ash visszautasította, mivel nem akart egy másik kiesés ellen küzdő csapatban játszani. Még a téli átigazolási szezonban lecsapott rá O’Neill és 8 milláért sikerült is leigazolnia a 22 éves tehetséget. Young igazán erre a szezonra lendült formába. Többször is csapata legjobbjának választották. Még fiatalabb korában úgy vélték, hogy sosem lesz belőle elsőosztályú labdarúgó, mivel rendkívül vézna fickó, de idén bebizonyította, hogy maximálisan megérett a Premiership küzdelmeire. Rendkívül gyors, kiválóan cselező játékos, akinek pontrúgásai életveszélyesek. Emellett híres asszisztjairól, idén is remek labdákat tálal Agbonlahor és Carew elé. Őt is szívesen látnám a csapatunkban, csak hát rengeteg dohányba kerülne és mint azt már fent említettem, valószínűleg nem is engednék el.

Maradjunk csak az angoloknál! Találós kérdés! Hogy hívják annak az angol támadónak a fiát, aki anno 221 meccsen 128 gólt lőtt az Arsenal mezében? Helyes válasz! Shaun Wright-Phillips! Mindenki ismeri a srác képességeit, szerintem a mostani formáját látva kétség sem fér ahhoz, hogy az újjáépülő válogatott kezdőjében a helyes, de könyörgöm, nem volna tök logikus ahhoz a csapathoz igazolni, ahol a drága apuka enyhén szólva legendás játékosnak számít, hmm? Az oké, hogy a Nottinghamben nevelkedett, a Manchester Cityben kezdte profi karrierjét, de az ég világon mindenki azt várta, hogy a kis Wright majd az Arsenal mezében fog varázsolni. Erre mi van? 2005-ben aláír a riválishoz, a Chelsea-hez. Azt hittem, hogy a pofám leszakad, nagyot csalódtam benne és egy kicsit Ianben is. Hogy hagyhatta, hogy a fia a városi riválishoz igazoljon? Ez a 3. éve a Chelsea-nél, ami azt jelenti, hogy körülbelül 100-110 meccsnek kéne a háta mögött állnia, tudomásom szerint 80-nál sem jár. Sajnos borítékolható, hogy sosem fog hozzánk kerülni, bár megmondom őszintén, már nem is hiányzik, mellesleg már 26 éves, ami az Emirates-ben már lassan matuzsálem szint.

Ha már így belejöttünk az angol játékosok sorolásába, akkor jöjjön egy másik, nevezetesen Micah Richards, a Man. City és az angol válogatott mindenes csillaga, a 19 éves reménység. A fickó 180 cm, színtiszta izom, ennek ellenére rendkívül gyors. Támadásban is remekel, de az ő asztala inkább a védekezés. Véleméynem szerint szélsőhátvédként, vagy védekező középpályásként jobban megállja a helyét, mint középhátvédként. Igazán ismert 2007-ben lett, az angol válogatottban villogott jobbhátvédként. Gyorsasága, vastüdeje, hajtása, passzai és egyéb megoldásai azonnal sugallták, hogy ebből a fickóból nagy játékos lesz. 11 válogatott mérkőzés áll a háta mögött, Izrael ellen pedig gólt is szerzett egy szép fejessel. Az ő kedvence természetesen az Arsenal, példaképei Ian Wright (ki más?) és Pat Vieira. Idén már a kapitányi karszalagot is megkapta a Citynél, mikor Dunne sérülés miatt hiányzott a csapatból. Szerencsénkre a hétvégi fordulóban nem villogott túlságosan, több hibát is vétett. Nem tudom mi alapján, de legbelül még érzem a reményt, hogy ő még játszhat nálunk, kötve hiszem, hogy a középcsapat Man. Cityben szeretne rohadni pályafutása végéig, annál sokkal nagyobb karrier áll előtte. A bökkenő az, hogy Sven-Göran Eriksson nem fogja elpasszolni egyik legjobbját, Wenger pedig tuti nem fogja letenni érte Európa aranykészletét, ugyanis tavalyi teljesítménye után Richards ára körülbelül ezen a szinte mozog. Talán majd egyszer…

E bejegyzés utolsó szereplője pedig Ryan Guno Babel, akiről már korábban is megejtettem egy apróbb szösszenetet. Ő volna e téma mintapéldája, történetét mindenki ismeri (ha mégsem, akkor tessék szépen elolvasni a róla írott bejegyzést). Ryan méltatlanul padozgat az amúgy vérszar Liverpoolban, pedig meggyőződésem, hogy simán a kezdőcsapatban lenne a helye. Kiváncsi lennék, hogy nem bánta-e meg döntését, mikor a vörösökhöz szerződött. Ő lehetett volna az új Henrynk, ugyanis ez a 21 éves srác mindenben rá emlékeztet. Mozgás, trükkök, gólok, tiszta Henry. Wengernek már sokszor sikerült felbosszantania, de mindenképpen ez az eset verte ki legjobban a biztosítékot. Mesebeli történet lett volna, ahogy a kis hercegnek beteljesül az álma és kedvenc csapata színeiben onthatja a gólokat. Nem, szegényem padozni kényszerül. Megért 13.5 millát a Poolnak, hogy ne nálunk játszon? Ha meglátom a padon, mindig az a sajtótájékoztató jut eszembe, amikor az Arsenalról és az esetleg igazolásról kérdezték, sajnos már Benítez oldalán.

Bőven vannak még nevek és nem hiszem, hogy lenne olyan Ágyús, aki ne fogadná el a fenti labdarúgókat mindannyiunk kedvenc csapatába. Persze nem is gondoltam, hogy a fenti 5-ös mindegyik tagja nálunk fog játszani, de legalább egyikőjük, valamelyik hiányposztra jó lenne. Kár, hogy csak álom… Úriember biztosra nem fogad, de nyugodtan tehetünk nagy pénzt arra, hogy egyikőjük sem fog nálunk játszani, mivel már túlságosan befutott nevek, akik rengeteg pénzbe kerülnek és jelenlegi mesterük sem engedné el őket, mégha az volna a legnagyobb vágyuk, akkor sem.

JJ

Martin Keown felszólította Theo Walcottot, hogy nőjjön fel és legyen türelmes, ha sikeres akar lenni az Ágyúsokkal. Annak ellenére, hogy Walcott az egyik legjobban hypeolt angol fiatal, nem nagyon sziporkázott, mióta két éve a Southamptontól az Arsenalhoz került (részletesebben lásd a korábbi bejegyzést). Keown azt nyilatkozta, Theo jól döntött, hogy nem ment kölcsönbe a szezon hátralevő részére, de hozzátette, hogy ideje felnőnie.

Alexandre Pato valószínüleg ki fogja hagyni a február 20-i Arsenal elleni Bajnokok Ligája-mérkőzést, ugyanis olasz források szerint minimum három hétre kidőlt. A Milan legutóbbi meccsén a brazil csereként kapott lehetőséget a Fiorentina ellen és megszerezte a meccs egyetlen gólját – azonban az utolsó percekben csúnyán kificamította a bokáját. A srác eddig nagyon jól teljeít a piros-feketéknél, ezért nagyon hiányozni fog Carlo Ancelottinak; ahogy Gattuso és talán Seedorf is, hiszen az olasz biztosan, a holland pedig akár ki is hagyhatja a fontos találkozót.

Elindir

Ez a bejegyzés kissé megkésettnek tűnhet, hiszen Theo Walcott néhány héttel ezelőtti pocsék teljesítménye inspirált arra, hogy utánanézzek annak, kik is tűnhetnek fel a széleken az Arsenal fiataljai közül, ha Walcott elbukik és örök tehetség marad. A vizsgaidőszakom miatt nem volt idő megírni ezt a “cikket”, ezért most bepótolom; remélem, most is örömmel fogadjátok.

Négy nevet említenék meg: Mark Randall, Henri Lansbury, Kieran Gibbs és Carlos Vela. Biztos vagyok benne, hogy már hallottatok róluk. Theo közelebb áll az első csapathoz, mint bármelyikük, de felmerül a kérdés: megérdemli?

Theo Walcott komoly hírnévvel érkezett az Ágyúsokhoz, miután Wenger egy komoly összegért megvásárolta őt a Southamptontól. A fiatal tehetség nem lépett pályára egyetlen Arsenal-meccsen se, ennek ellenére az akkori angol szövetségi kapitány, Sven Göran Eriksson kivette őt a 2006-os németországi vébére. Ha játszott volna, értékes tapasztalatokkal lett volna gazdagabb, azonban ez nem történt meg. Mindenesetre még nagyobb hírnévvel tért vissza (pedig nem is játszott!), a sajtó “a következő Rooneynak” és “csodagyereknek” nevezte. Ez bizonyára nem tett jót. Emellett kevesen tudják, de Theo csak 10-11 éves korában kezdett el focizni, így komoly tapasztalathiánnyal küzd a többi akadémiai fiatallal ellentétben; de Wenger úgy tűnik, bízik a tehetségében és a gyorsaságában. Bizonyos meccseken már láttuk, hogy Walcott ügyes befejezőcsatár…lehetne. Igaz, a srác nem sok meccsen játszott eddig, de azt se mondhatnám, hogy ezeket a lehetőségeket megfelelően kihasználta volna.

Walcott játék közben nem gondolkodik, inkább az ösztöneire hagyatkozik; ennek az oka a tapsztalatlansága és fiatal kora. Annak ellenére, hogy csatár, Wengertől általában a jobb szélen kap lehetőséget – ezzel nincs semmi probléma, hiszen legendás cstárunk, Henry is a szélen játszott addig, amíg középen nem tudta kihasználni adottságait. Az igazság az, hogy Walcott karrierjét a média és a sok elvárás eddig csak hátráltatta, és az is nehezíti a srác helyzetét, hogy angol. Emiatt az Arsenal szurkolói még többet várnak tőle, hiszen nagyon szeretnének végre egy angol játékost látni a kezdő tizenegyben. Mit tehetünk? Várunk. El kell fogadnunk, hogy időre van szüksége.

Most pedig be szeretném mutatni a többi “kadétot”. Mark Randall a nyáron már több edzőmérkőzésen is pályára lépett, általában a középpálya közepén, ám a Blackburn elleni Carling Cup meccsen bebizonyította, hogy a jobb oldalon is képes játszani, amikor az utolsó pillanatban beugrott a megbetegedő Walcott helyére. Mint mondtam, eredetileg középen szokott játszani, de bevethető mindkét szélen is; mivel a középpálya közepe elég sűrű, ez nagy pozitívum. Technikalilag fejlettebb, mint Theo, de erősödnie kell és gyorsabbnak kell lennie, ha be akar kerülni az első csapatba. Emiatt Randall a szezon hátrelévő részére a Burnleyhez került kölcsönbe; reméljük sikerül majd értékes tapasztalato gyűjtenie és a nyáron majd bizonyíthat.

Kieran Gibbs a nyáron az Internazionale ellen mutatkozott be az első csapatban az Emirates Kupa sorozatában. Nagy volt rajta a nyomás, hiszen az olasz bajnok ellen játszott és az közönség álló ovációval fogadta, ám a srác egyáltalán nem illetődött meg. A középpálya bal szélén (figyelem, hiányposzt!) lépett pályára, és nem okozott csalódást: jól passzolt, jól tartotta a labdát, néhány ügyes cselt is bemutatott és csak úgy száguldott. A Carling Cup-ban a a Sheffield United ellen bal hátvédként játszott, méghozzá igen jól: előkészítette a második gólt és tagja volt annak a hátsóalakzatnak, amelyik nem kapott gólt. A szezon hátralévő részét ő is kölcsönben tölti, méghozzá a Norwichnál.

Henri Lansbury szintén Gibbs és Randall évfolyamának tagja. Az évfolyam legnagyobb tehetsége, sokan Gerrardhoz hasonlítják (tehát középen játszik). Szeret az ellenfél tizenhatosán belülre kerülni, de a védekezésben is kiveszi a részét. Számára nem lesz könnyű bekerülni a csapatba, hiszen, mint korábban említettem, posztján nagy a konkurencia; mindenesetre én szurkolok neki.

Carlos Vela a korábban említett három tehetséggel ellentétben nem angol: a srác mexikói, aki egy U-21-es vébén tűnt fel, amit meg is nyert válogatottjával és gólkirály is lett. Wenger azonnal szerződtette a srácot, ám nem kapott munkavállalási engedélyt, ezért kölcsönbe a Salamancához került. Sajnos nyáron megint nem jött össze az a fránya munkaválllási, ezért most az Osasunánál játszik – méghozzá kifejezetten jól, az angol szaksajtó például kifejezetten belé van boldondulva. Nagyon technikás játékos, szinte ragad hozzá a labda, és nagyon gyors; Wenger valószínűleg ezért kezdetben szélen fogja játszatni, mint Walcottot. De ez a srác a bal oldalon szeret játszani, ami hiányposzt. A srác már két gólt is szerzett az Osasuna mezében, és érdemes kiemelni, hogy a Real Madrid ellen is jól teljesített (Sergio Ramost pélául szépen leszopatta).

Ennyi volt a kis áttekintésem. A tehetség megvan, most már minden a játékosokon múlik; remélem, hamararosan az Ágyúsok szűk keretében láthatom őket viszont!

Elindir