4-4-2 vs. 4-5-1
Az utóbbi napokban különböző külföldi fórumokon és blogokon is felmerült a kerdés: „Melyik formációban játszik a legjobban az Arsenal?” Szép kis vita alakult ki; ezeket a hozzászólásokat olvasva úgy döntöttem, hogy összegyűjtöm a legfontosabb érveket, kiegészítem őket a saját gondolataimmal és egy bejegyzésben fel is töltöm a Gooners’ Blog-ra. Essünk is neki!
Az Arsenal hagyományosan 4-4-2-es felállásban lép pályára, méghozzá egy kicsit szűkített változatban, hiszen a csapatnak évek óta nincs valódi szélső játékosa. Ljungberg és Píres is úgynevezett „wide midfielder” volt, Wenger Hlebet és Rosickyt is azzal a céllal igazolta le, hogy ebben a szerepkörben fognak játszani. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az észak-londoni csapatnak nincs szélsőjátéka; a „wide midfielder” szerepkör annyit tesz, hogy a két szélen játszatott középpályás a megszokottnál többet mozog a pálya közepe felé. Azonban mielőtt elkalandoznék, visszatérek a bejegyzés eredeti témájához: tehát az Ágyúsok általában 4-4-2-ben játszanak, azonban ebben és az előző szezonban egyre többször fordul és fordult elő az, hogy a 4-5-1-es formációt választotta Arsene Wenger. Ennek a döntésnek általában a sérülések voltak a fő okai.
Meglepő módon a védekezőbb felállás a 2006-2007-es szezon folyamán „bejött” az Arsenalnak. Ennek az oka az volt, hogy a játékmesternek, Cesc Fabregasnak egyfajta védelmet adott, így a kis spanyol a keményebb csapatok (például Bolton) ellen is hasznosan tudott futballozni. Tavaly azonban Fabri nem kísérelt meg felfutásokat olyan gyakran, mint ebben a szezonban; a 4-4-2-es felállásban ilyenkor a helyét a jobb oldalon játszó Alex Hleb veszi át, a védekező és szűrő szerepkörrel felruházott Mathieu Flamini pedig ilyenkor egészen agresszíven aprít. A kulcsszó itt az agresszív. Ugyanis tavaly a 4-5-1-es formációban a ma már mellőzött Gilberto lépett pályára, akinek agresszivitása eltörpül a franciáé mellett. Ezenkívül mint korábban említettem, Rosicky nem szélső; emiatt gyakran középre húz, ami csak zsúfoltabbá teszi az amúgy is túlzottan sűrű középpályát a védekező felállásban. Jelen szezon folyamán a jobb oldalon a korábban jobbhátvédként játszó Emmanuel Eboué lépett pályára, azonban az elefántcsontparti, annak ellenére, hogy gyakran hasznosan játszott, nem alkotott maradandót. Ennek az egyik legésszerűbb oka a gondolkodásmódja: Eboué nem elég kreatív ahhoz, hogy ezen a poszton játsszon, hiszen gyakran a rossz megoldást választja. Általában arra törekedik, hogy kipasszolja valamelyik társával az ellenfelet, lőni pedig egyszerűen nincs bátorsága; ha éppen van, akkor pedig akkor lő, amikor passzolni kellene.
A 4-4-2-es felállásban Adebayor gyakran kihúzódik a bal szélre, ahogy Thierry Henry korábban is tette, míg a társa (aki a sérülésekkel küszködő Robin Van Persie lenne eredetileg) középen marad. Ade a Portsmouth elleni meccsen gyakran elkalandozott a bal oldalra, ezzel üresen hagyva a pálya közepét, hiszen a középpályások egyszerűen nem értek fel. A támadó formációban ez nem történik meg, hiszen egy csatár mindenképpen középen marad. Emellett ha „a togói oroszlán” nem húzódik ki, akkor középen két csatár tartózkodik, és két játékost értelemszerűen nehezebben lehet tartani, mint egyet. Emellett ha az egyiküknek nem jó egy passz, a másiknak még jó lehet.
Példákat, amikor Wenger a meccs folyamán a 4-5-1-es formáció megváltoztatása mellett és egy csatár becserélése mellett döntött, ezzel lendítve a játékon, számtalant találhatunk. Elég csak a legelső, Fulham elleni bajnokira gondolni: Bendtner becserélésével az Arsenal rögtön támadóbban futballozott, majd Van Persie és Hleb erőfeszítéseinek köszönhetően megfordította és megnyerte a meccset. A másik példa a szerdai Pompey elleni találkozó: veszélyes helyzeteket akkor tudtak kialakítani az Ágyúsok, amikor a manager behozta a dánt.
Wenger a Manchester United elleni találkozó után elismerte, hogy hibázott, amikor a védekező formációt választotta, ennek ellenére csapatát továbbra is gyakran ilyen felállásban küldi pályára. Az Arsenal játékának lételeme a labdatartás és az ellenfél nyomás alatt tartása; ezek 4-5-1-ben is megvannak (és kiegészül azzal az erénnyel, hogy így a fizikálisabb focit játszó csapatokkal is fel lehet venni a versenyt), azonban a pálya utolsó harmadában a gárda veszít erejéből, hiszen egy csatár pályára küldésével csökken a lehetőségek száma: egyszerűen kevesebb embernek lehet passzolni. Egy másik nagy hátrány az, hogy 4-5-1-ben még a világklasszis csatárok is elszürkülhetnek: gondoljunk csak Torresre az utóbbi években, vagy Drogbára, aki csak akkor villog, ha van partnere is.
És most jöjjenek a statisztikák, amik alátámasztják a véleményem. 4-5-1-et a 28 alkalomból 15-ször játszott az Arsenal és összesen csak 9 gólt lőttek, tehát meccsenként mindössze 0.6 gólt. Ezzel szemben 4-4-2-ben 13 alkalommal léptek pályára, és összesen 31-szer találtak be az ellenfelek kapujába, tehát 2.38-as gólátlagot produkálva.
Ennyi lett volna a kis „esszém”; remélem mindenki tudta követni a gondolatmenetem. Azt hiszem a statisztikák végszónak megfelelnek.
U.i.: A holnapi nap folyamán a West Ham United elleni meccsre review-ja fog felkerülni a blogra.
Elindir
