Gooners’ Blog

Fura ugye, hogy előhozom a múlt ködéből ezt az ellentmondásos fickót? Igazából a foci-szaki unokatestvérem előtt igyekszem tisztelegni, aki akárhányszor szóbakerül csapatunk (igazából az enyém mert ő Barca-Milan párti), sosem hagyja ki a lehetőséget, hogy rávilágítson az Arsenal, jelenleg szerintem legnagyobb hiányosságára. Még nem lövöm le a poént, tartson csak a felvezetés. Ő (Miki a továbbiakban, mert valószínüleg máskor is írok majd róla) amatőr szinten sokat játszott, gyermekkoromból egy konkrét meccsére emlékszem is (20 év van közöttünk), már ment a mérkőzés javában, ő késett (biztos csajozni volt csak túl kicsi voltam hogy megmondják nekem), mikor megérkezett a falubeliek mind felsóhajtottak, hogy “itt van Miki!” Nem tudtam még miért, aztán gyorsan átöltözött, becserélték és gyakorlatilag egyedül meg is nyerte a meccset. Hogy miért? Egyszerü. Ő tényleg nem ismert elveszett labdát, nem úgy mint ahogy pl. Adebayorra mondják. Ott volt mindenhol, védekezett, vezette a támadást, gólt lőtt ami épp kellett. Persze most profi fociról beszélünk, és ugye amatőr szinten ez messze egyszerübben kivitelezhető. Az öccse megfordult a magyarországi megyei bajnokságokban is, amíg pár éve fel nem vágták és váll-szalagszakadást nem szenvedett.

Wenger kellemetlenül csalódott eredetileg kedvelt játékostípusában: a “power-player”-ekben. Ez tulajdonképpen az utolsó két évnek tudható be, amikor a “spanyol-import” két kiváló képviselője, José Antonio Reyes és Julió Baptista (ugyértem ő is onnan érkezett) csúfosan lejáratta magát a klub és rajongói előtt, gyermeteg hozzáállásukkal. Wenger filozófiát váltott és igyekszik minél inkább a “touch-player”-ekre (a továbbiakban TP) alapozni, ami szerencsére ilyen kiválóságokkal, mint Fabregas jó eredményekkel sikerül. Viszont egy elszabadult meccsen, amikor minden borul, egy kupa finálén mikor a csapat legkonzisztensebb tagja piros lapot kap, mert a sérülésből visszatérő védelem tagjai nem képesek elég jól együttmüködni a többiekkel, hogy a kameroni kis mitugrászt feltartóztassák, akkor egy “csökönyös összvérre” van szükség, vagy akár kettőre. Azt hiszem most már kezditek sejteni miről akarok írni. Wenger tavaly kiseperte a “power-playereket” a csapatból. Meg is lett az eredménye. Igaz hogy csapatot ennyiszer még nem láttam fordítani, mint mi tettük tavaly, de ennél több kell. A “power-playerek” (a továbbiakban PP) néha kiszámíthatatlanok, és szinte mindíg kezelhetetlenek, Wengernek, ahogy öregszik egyre kevésbé van türelme hozzájuk. Viszont pont vérmérsékletük az ami ellenállhatatlanná teszi őket. Nincs kec-mec, egyszerüen mindenen keresztül el akarják érni a céljukat. Nem okos emberek, nehéz velük tárgyalni, pláne meggyőzni valamiről amiben nem hisznek, és épp ilyen nehéz számukra elhinni azt is, hogy “most veszíteni fogunk”. Ilyen nincs. A belüket is kihajtják, de akkor is fordítanak, akkor is törnek-zúznak, lőnek, harapnak, marnak, mindent a “szent-győzelmet jelentő gólért”. Az ő agyuk úgy müködik, ahogy a juve-ultra haverom mondta: “öljetek meg, de én akkor is belövöm!” (mellesleg állandó, hivatalos szerkesztője lett a Juventushungary oldalának, és bobix néven publikál).

A mester jól érezte ezeknek az embereknek a hiányát, különösen az elbukott BL döntő után, ahol az egyetlen ilyen játékos a pályán Ljungberg maradt. Szegény Pirés sértődött arca most is előttem van, ahogy a kispadra ülve kémleli a meccs hátralevő részét, de Wenger jól döntött, hogy őt, és nem a svédet cserélte Almuniara. Tudta mi az amire szüksége lesz 10 emberrel a pályán, és Freddo az utolsó percig fejfájást okozott a katalán együttesnek, hol egyik, hol másik szélen. Ezért kért cserébe egy PP-t a saját PP-ért. Úgy Baptista mint Reyes karrierük legnagyobb hibáját követték el, mikor hátatfordítottak együttesünknek. Ne értsenek félre más csapatok rajongói, nem azért mert rólunk volt szó, hanem egyszerüen azért mert egy élklubhoz kerültek, stabil játéklehetőséggel és kizárólag saját döntésükből nem tudták hasznukra fordítani a helyzetet. Egyikükből sem lesz klasszis, világsztár szintü játékos. Baptista-nak legfeljebb Olaszországban van erre esélye már, Reyes gyermeteg hozzáállása miatt nem fogja tudni kihasználni, hogy még mindíg fiatal, és a lehetőségek telt háza állna előtte.

A foci nem sakk. Be kell “kalkulálni” a kiszámíthatlant. Szerencsére Wenger visszahozott a dologból Flamini stabil kezdő helyével, és Gallas kapitánnyá való kinevezésével. Eleinte ez utóbbit mélységesen elleneztem, de beláttam mennyi előnye származik ebből a csapatnak. Gallas képes 90 percen keresztül üvölteni és a többiek seggét rugni, ha kell, hogy eredményt produkáljunk. Nagyon sikeréhes és önérzetes, a csapat szégyene az ő szégyene, ezért mindíg a maximumot nyújtja és egy szemernyivel sem vár kevesebbet a többiektől. Ez a harciasság kell nekünk. Az egyetlen “kár” hogy nem támadó. Ott mégjobban kijönne a személyisége. Flamini pedig képes végigrobotolni a meccset, 10-11 kilómétereket nyargalva fel alá, ő “a Gall-Gattuso”. Ami hiányzik még az egy irányító kaliberü középpályás ebből a típusból, akit Fabregas helyére lehetne becserélni, ha nem megy a szekér. Mert ez a legnagyobb gondunk, hogy nincs mit kezdjünk, ha nem jönnek be a számításaink. Fabregas nem egy Vieira. Kifinomultabb játékos, ezért van szüksége egy “szántó-vető” Flaminire maga mellett. A gond ezzel az volna, hogy Fabregas alapember és ez így van rendjén, szóval nehéz lenne “kiképezni” valakit, aki a helyén hatékonyan müködhetne. A Villa ellen Flamini beugrott ebbe a szerepkörbe, és egyből eredménye lett. Persze rengeteg helyzetet elszúrt mert nem ez az alapposztja, de amit kellett teljesítette és ő is tudott gólt lőni ebben a pozicióban. Szóval azt a fordítást nem kisakkoztuk. Azt kigyötörtük. “És látá az Úr hogy ez jó”.

Sajna Reyes honvágyával 2006-ban teljesen felszámolódott a bal szélünk, és Rosicky nem tudja, és nem is fogja betölteni ezt az ürt. Igen, őt jobban sajnálom mint a brazilt, mert már beilleszkedett a csapatba és eredményesen tudott játszani. Azon a bizonyos 2005-2006-os téli Arsenal-MU meccsen, ahol elősször néztem a csapatot szurkolóként, két ember volt aki JÁTSZOTT: Rooney és Reyes. A többiek csak túl akartak lenni az egészen. Rooney kicsit sok energiát “fektetett a bíróba”, de a sérülések miatt ő volt a legnagyobb tekintély a csapatában, szóval biztos feladatának érezte, megszokhattuk már tőle, de emellett bőven maradt ereje meccset is vezetni, Reyest pedig darálták mint anyám a diót. Ha valakik gólt lőhettek volna akkor azok ők ketten voltak.

Van ám nekünk egy ígéretes reménységünk, aki fentebb vázolt játékos-típus minden “szimptómáját” mutatni kezdi. Komoly, északi, tehát nem egy mediterrán hangulatember, és még támadó is. Írjam le a nevét vagy már kitaláltátok? A TAG-ek miatt megéri beírnom a dán gólvágónk, Nicklas Bendtner nevét. Tehetséges, gólérzékeny, kitartó, strapabíró és türelmetlen. Tökéletes. Egyelőre azt kell mondanom, hogy megfelelően használja a mester, mert ezek a játékosok akkor játszanak legjobban mikor egyértelmü kihívás előtt állnak, magyarán: a csapat vesztésre áll és fordítaniuk kell. Ekkor adják ki magukból a maximumot. Amúgy is több energiájuk van, és ha a meccs második felében szabadítja őt egy már valamennyire azért csak lefáradt ellenfélre a következmények könnyen előreláthatóak. Szóval nem Eduardo-val kell próbálni fordítani, hanem a tettre kész dánnal. Ő kell az első csere legyen rossz helyzetben, és kis szerencsével utána már nem kényszerül a többire a mester, vagyis kedve szerint használhatja a kispad “érintetlen részét”. Megfelelő “man-managementtel” Bendtner lehet az Arsenal Solskjaer-ja.

Apropo MU. Sir Alex Wengertől tanulta mai igazolási politikáját. Évről évre több PP-t hoz a csapatba, és mára a támadás szinte csak belőlük áll. Valaki mindíg ott van, hogy átnyomja a győzelmet az ellenfelen. Az Arsenal látványos sikerei mindíg a PP-khez kötődtek, Overmars, Vieira, Ljungberg, Cole, Lauren… Kéne meg egy ilyen inyjekció. Az egyéni teljesítmény és bravúr mindörökre a foci szerves része marad, bármennyire is akarják kiiktatni a “modern” edzők. Erre mindíg építhetünk.

Lonkosz